Jó lenne…

jó

Jó lenne…

Jó lenne… A saját boldogtlan, örömtelen életünket mi termetjük meg. Rajtunk múlik, hogy elindulunk-e egy jobb élet irányába, mégis sokszor inkább másokat okolunk, másokat hibáztatunk, másokra hárítjuk a felelőséget.

 

Zuglóban, egy pékség kis kenyérboltjában állok, kenyeret akarok venni. Gyakran járok ide, ismerem az eladónőt, néha váltunk pár szót. Nagyjából 45 év körüli lehet, legalábbis én így tippelem. Olyan átlagosnak mondható normális középkorú nő. Végzi a munkáját, kiszolgálja a vevőket, rendeli az árut, csinálja precízen, amit egy ilyen boltban csinálni kell. Nevetni vagy mosolyogni talán nem is láttam még.

  • Végre itt a nyár, jó idő van. Ezt vártuk egész télen. – mondom, hogy ne csak a kötelező mondatok repkedjenek, hanem kicsit oldottabb legyen a hangulat.
  • Ja, igen, jó idő van, de engem aztán nem nagyon érdekel a nyár sem. – mondja ő. – Egész nap meleg van itt az üzletben, aztán meg mehetek haza, minden nap csak ugyanaz.
  • Jó, de azért csak van hétvége, és van szabadság is, azért nyáron mégis más, lehet kicsit jobban mozogni, programokat csinálni. – próbálom valahogy optimistább irányba fordítani a beszélgetést.
  • Programok??? Az én férjem nem megy sehová, csak otthon ül, nálunk nincsenek programok, vele nem lehet semmit kezdeni. – vágja rá felcsattanó hangon.
Talán látszik rajtam a tanácstalanság, mert tényleg nem nagyon tudom, hogy erre most mit is kéne mondani, úgyhogy folytatja tovább.
  • Az én férjem nem megy sehova, se hétvégén, se semmikor, mi csak állandóan otthon vagyunk. A szabadság meg ugyanaz, mert nincsen nekünk pénzünk külföldre utazgatni, meg nyaralni. Most vettünk még egy új tévét, azt legalább nézzük, de utazgatni, nyaralgatni nincs pénzünk.
  • Nemcsak külföldön lehet utazni vagy nyaralni. Itthon is nagyon jó helyek vannak, és nem is mindegyik drága. – próbálkozom.
  • Azok is sokba kerülnek, de mindegy is, mert az én férjem nem megy sehova sem. Az még akkor sem menne, ha ingyen lenne. Én meg csak szenvedek tőle, minden nap egyforma, megöl az unalom mellette. – panaszkodik tovább.
  • Csinálhatsz egyedül is programot, csak itt a városon belül, itt Budapesten annyi program és látnivaló van, hogy a végére se érsz. – próbálok mégiscsak fordítani a dolgok állásán.
  • Egyedül? Én egyedül? – kérdezi meghökkenten.
  • Persze, akár egyedül is. Sétálhatsz a Duna-parton vagy a Margitszigeten, vagy a Várban… – és sorolom még a további a lehetőségeket is. – Nyaralhatsz itt Budapesten is, úgy mint a külföldi turisták, és Neked még utaznod sem kell, pénzedbe sem kerül. – erősítek rá.
  • Ugyan már, hogyan mennék én el a Margitszigetre, az nagyon messze van! – elképedve és némi felháborodással is fűszerezve hárítja el a javaslataimat. – Nem az lehetetlen, és a férjem nélkül egyébként sem megyek sehova. – és ez már a végső, lezáró válasz, itt már nincsen tovább, ez egyértelmű.
  • Igen, persze értem, de azért pihenj is a nyáron! – Próbálom kedvesen zárni a beszélgetést.
  • Dehogy fogok pihenni, én otthon is csak dolgozok, nyaralni meg nem megyünk, arra nekünk nem jut. Pedig milyen jó lenne!
Kicsit beszélgettünk ugyan, de nevetni nem hallottam most sem, sőt még egy mosolyt sem láttam az arcán. Pedig milyen jó lenne!

Komment

Komment