A lahko dobim eno belo kavo, prosim?

A lahko dobim eno belo kavo, prosim?

Napsütéses őszi nap, Szlovénia parányi fővárosában, Ljubljanaban. Lustán doromboló macskaként dőlünk hátra az étteremben a kiadós diákmenü után, és a szervezetünk kávéért sóhajt. Presszóért, hosszúért, krémes cappuccinoért, tejhabosért vagy tejhabmentesért, a tálalás – amennyiben megfelelő koffeintartalommal rendelkezik, mindegy is ebben a csodaízű pillanatban. Mégis, a női kíváncsiság a lusta dorombolás közben sem csillapszik, és alig telik néhány másodperc, a tudatlan itallap böngészése közben felbukkan a “bela kava”. Fehér kávé? Mi lehet az? Talán koffeinmente, mondom olyan halkan magyarul, mintha pajzán szentségtörésről suttognék.

A távolról már alaposan fel- és végigmért pincérfiú felé rebegtetem a tejútig érő szempilláimat. Kezét hanyagul a fekete kötényébe törli, dölyfösen közelít felénk, száját alig nyitva prosim-ot (kérem) vakkant, és unottan várja a legújabb kérdést. Ékes szlovénséggel érdeklődöm angolul, hogy mi az a “bela kava”, majd minden páros testrészemet keresztbe téve recegek azért, hogy legyen benne koffein. Jégkék szemében remény csillan. Feszült, vasgyúró vállait megkönnyebbülten ejti le. Szláv –szlovén- nemzeti öntudata dagadni kezd – végre! Végre taníthat valamit, magyarázhat a hazairól, ami az övék, amire külön kifejezést használnak, és immár száját nagyobbra nyitva, artikuláltan kezd bele az okításba. Egészen elandalodik a témától, hosszan beszél, angolja néha szlovénre vált, miközben a “bela kava” létjogosultságát hirdeti.

A “bela kava” egyfajta tejeskávé – kezdi-, amit a világ összes szépszemű szlávjáért sem keverünk össze a „kava z mlekom”-mal, azaz a kávé tejjel tétellel. A “bela kava”-ban egy sűrűre főzött presszó találkozik a lágy tejjel, hogy sűrű és vastag kávéhab koronázza meg a mennyben köttetett frigyet.

Tehát latte? – kérdezi az asztaltársaságom, mire a Vasgyúró szláv szemébe visszafagy a jéghegy – ezt még Kate Winslet sem élte volna túl egy ingatag deszkán. Nemet vakkant, a “bela kava” ugyanis nem latte. Arányokról magyaráz, hüvelyk és mutatóujját használva mutatja a tökéleteset, a kávé megfelelő erősségéről, a tejhab vastagságáról szónokol, és miután látja, hogy asztaltársam szégyenkezve süti le a szemét, a jéghegy ismét olvadni kezd.

Egyetértően bólintunk, és a tanítás után belevágunk a szlovén kávékalandba. Óvatosságból egy bela kavat és egy cappuccinot rendelünk. A várakozás őrjítő, éppen csak a kistükrünket nem kapjuk elő, hogy megigazítsuk a mindignagyonpiros rúzsunkat az ajkunkon, hogy ünneplőbe vont ajkainkkal várjuk az éltető italt. Vasgyúró visszadöcög, mosolyogva teszi elénk a „kapučinčeket” (cappuccinocskát), ahogy ő nevezi, és a “bela kavicat” (fehér kávécskát), két hatalmas mancsával megtámaszkodik a széken, enyhén előredől, és vár.

Visszajelzést szeretne. Véleményt akar, mert bár első blikkre nem olyan fickónak tűnik, aki hisz a szerelem első látásra dologban, a szerelem első kortyra már jóval közelebb áll szláv lelkéhez. Bátorítóan mosolygok, hiszen ez kávé. Erős, finom, főzött kávé, bár a tej éppen ötven árnyalattal forróbb az ízlésemhez képest. Mosolygok és ő is mosolyog, én már érzem, hogy ez nem csak első kortyra, hanem első látásra is szerelem a részemről – a kávéval, az étteremmel, és a Vasgyúróval is.

Jégkék szeme teljesen felolvadt, szája mosolyra görbül, és felteszi a legszebb kérdést, amit nőtől kérdezni lehet: A bi kavo? azaz Iszunk egy kávét? Zavartan mutatok az előttem álló félig üres bögrére (azt a pesszimista mindenségét!), mire válaszul felkacag, és érzem, hogy ebből ismét tanítás lesz. Nyelvleckét tart, megállíthatatlanul sorolja a válaszokat, és megtanít egy, kettő, sőt három “bela kava”-t rendelni két és fél perc leforgása alatt. Minden mondatot elismételtet, melle dagad a büszkeségtől, amikor nem keverem össze a kettes számot a többes számmal, a kiejtésemet dicséri és a mosolyomért már egymás után kapnának a fogpasztareklámon dolgozó marketingesek. Ha Vasgyúró azt kérné, akár tíz “bela kava”-t is rendelnék szlovénül, feltéve ha ő készíti és szolgálja fel a kollégiumi konyha bájosan mocskos romantikájában. Ez utóbbi kósza gondolat marad – én ijedt kismacskaként húzódok vissza a válasz flörtölésre, ő pedig túlságosan „hideg szlovén” ahhoz, hogy megnézze milyen szuper képek vannak a koli konyha falára ragasztva.

Mosolyogva eldöcög, majd az őszi napsütésben leteszi elénk a računčeket –a számlácskát-, amiről hiányzik a “bela kava”. Ajándék – mondja, és kacsint. Szívecskét rajzolok a blokk hátuljára, amit gondosan az asztal közepén hagyok.

Ajándék – gondolom, és a visszahúzódott riadt kismacska visszakacsint a Vasgyúróra.

Forrás / Fotó: Pinterest

Komment

Komment