A lahko dobim eno belo kavo, prosim?

kavo

A lahko dobim eno belo kavo, prosim?

Napsütéses őszi nap, Szlovénia parányi fővárosában, Ljubljanaban. Lustán doromboló macskaként dőlünk hátra az étteremben a kiadós diákmenü után, és a szervezetünk kávéért sóhajt. Presszóért, hosszúért, krémes cappuccinoért, tejhabosért vagy tejhabmentesért, a tálalás – amennyiben megfelelő koffeintartalommal rendelkezik, mindegy is ebben a csodaízű pillanatban. Mégis, a női kíváncsiság a lusta dorombolás közben sem csillapszik, és alig telik néhány másodperc, a tudatlan itallap böngészése közben felbukkan a “bela kava”. Fehér kávé? Mi lehet az? Talán koffeinmente, mondom olyan halkan magyarul, mintha pajzán szentségtörésről suttognék.

A távolról már alaposan fel- és végigmért pincérfiú felé rebegtetem a tejútig érő szempilláimat. Kezét hanyagul a fekete kötényébe törli, dölyfösen közelít felénk, száját alig nyitva prosim-ot (kérem) vakkant, és unottan várja a legújabb kérdést. Ékes szlovénséggel érdeklődöm angolul, hogy mi az a “bela kava”, majd minden páros testrészemet keresztbe téve recegek azért, hogy legyen benne koffein. Jégkék szemében remény csillan. Feszült, vasgyúró vállait megkönnyebbülten ejti le. Szláv –szlovén- nemzeti öntudata dagadni kezd – végre! Végre taníthat valamit, magyarázhat a hazairól, ami az övék, amire külön kifejezést használnak, és immár száját nagyobbra nyitva, artikuláltan kezd bele az okításba. Egészen elandalodik a témától, hosszan beszél, angolja néha szlovénre vált, miközben a “bela kava” létjogosultságát hirdeti.

A “bela kava” egyfajta tejeskávé

– kezdi-, amit a világ összes szépszemű szlávjáért sem keverünk össze a „kava z mlekom”-mal, azaz a kávé tejjel tétellel. A “bela kava”-ban egy sűrűre főzött presszó találkozik a lágy tejjel, hogy sűrű és vastag kávéhab koronázza meg a mennyben köttetett frigyet.

Tehát latte?

– kérdezi az asztaltársaságom, mire a Vasgyúró szláv szemébe visszafagy a jéghegy – ezt még Kate Winslet sem élte volna túl egy ingatag deszkán. Nemet vakkant, a “bela kava” ugyanis nem latte. Arányokról magyaráz, hüvelyk és mutatóujját használva mutatja a tökéleteset, a kávé megfelelő erősségéről, a tejhab vastagságáról szónokol, és miután látja, hogy asztaltársam szégyenkezve süti le a szemét, a jéghegy ismét olvadni kezd.

Egyetértően bólintunk, és a tanítás után belevágunk a szlovén kávékalandba. Óvatosságból egy bela kavat és egy cappuccinot rendelünk. A várakozás őrjítő, éppen csak a kistükrünket nem kapjuk elő, hogy megigazítsuk a mindignagyonpiros rúzsunkat az ajkunkon, hogy ünneplőbe vont ajkainkkal várjuk az éltető italt. Vasgyúró visszadöcög, mosolyogva teszi elénk a „kapučinčeket” (cappuccinocskát), ahogy ő nevezi, és a “bela kavicat” (fehér kávécskát). Két hatalmas mancsával megtámaszkodik a széken, enyhén előredől, és vár.

Visszajelzést szeretne.

Véleményt akar, mert bár első blikkre nem olyan fickónak tűnik, aki hisz a szerelem első látásra dologban, a szerelem első kortyra már jóval közelebb áll szláv lelkéhez. Bátorítóan mosolygok, hiszen ez kávé. Erős, finom, főzött kávé, bár a tej éppen ötven árnyalattal forróbb az ízlésemhez képest. Mosolygok és ő is mosolyog, én már érzem, hogy ez nem csak első kortyra, hanem első látásra is szerelem a részemről. A kávéval, az étteremmel, és a Vasgyúróval is.

Jégkék szeme teljesen felolvadt, szája mosolyra görbül, és felteszi a legszebb kérdést, amit nőtől kérdezni lehet: A bi kavo? azaz Iszunk egy kávét? Zavartan mutatok az előttem álló félig üres bögrére (azt a pesszimista mindenségét!). Mire válaszul felkacag, és érzem, hogy ebből ismét tanítás lesz. Nyelvleckét tart, megállíthatatlanul sorolja a válaszokat, és megtanít egy, kettő, sőt három “bela kava”-t rendelni. Két és fél perc leforgása alatt. Minden mondatot elismételtet, melle dagad a büszkeségtől, amikor nem keverem össze a kettes számot a többes számmal, a kiejtésemet dicséri és a mosolyomért már egymás után kapnának a fogpasztareklámon dolgozó marketingesek.

Ha Vasgyúró azt kérné, akár tíz “bela kava”-t is rendelnék szlovénül, feltéve ha ő készíti és szolgálja fel a kollégiumi konyha bájosan mocskos romantikájában. Ez utóbbi kósza gondolat marad – én ijedt kismacskaként húzódok vissza a válasz flörtölésre, ő pedig túlságosan „hideg szlovén” ahhoz, hogy megnézze milyen szuper képek vannak a koli konyha falára ragasztva.

Mosolyogva eldöcög, majd az őszi napsütésben leteszi elénk a računčeket –a számlácskát-, amiről hiányzik a “bela kava”. Ajándék – mondja, és kacsint. Szívecskét rajzolok a blokk hátuljára, amit gondosan az asztal közepén hagyok.

Ajándék – gondolom, és a visszahúzódott riadt kismacska visszakacsint a Vasgyúróra.

Forrás / Fotó: saját

Komment

Komment



Google Analytics-et használunk

Elfogadod, hogy az oldal Google Analytics követőkódot használ? Amennyiben igen, úgy bővebb tájékoztatást kapunk olvasási szokásaidról, ami még nagyobb kihívást jelent számunkra, hogy izgalmas témákról írjunk. Ha nem járulsz hozzá, az sem gond, hiszen továbbra is ugyanúgy olvashatod kedvenceidet.