07 márc Pötyikével issza a lelkem?
– Jutka, kész a kávéd! – harsan egy hang valahonnan a rendelő mélyéről.
A velem szemben ülő asszisztensnő – Jutka -, mélyet sóhajt, és a minket elválasztó ablakon át is érzem a frissen főzött fekete semmivel össze nem téveszthető aromás illatát. Jutka nagyot nyel, reménykedve pislog a kolléganője felé, aki az éltető itallal szlalomozik a rendelő műszerei között.
– A Doktor úrét is megfőztem. Ugye egy pötyikével issza a lelkem? – teszi fel a költői kérdést, hiszen pontosan tudja, hogy a Doktor úr – akit ő már csak a kora miatt is teljes lelki nyugalommal hívhat a háta mögött „lelkemnek”-, évek óta egy pötyivel issza a reggeli feketét.
Apró kezeiben úgy szorítja a csészét, mintha az élete múlna rajta. Óvatosan lépked, a lába elé néz, csak időnként pislant oldalra, mint az akciófigurák a számítógépes játékban. Vigyázz, jobbról ajtó nyílik – figyelmeztetném, ha az éjszaka folyamán egy csúf, gonosz boszorka nem rabolta volna el a hangomat. Így minden páros testrészemet keresztbe teszem, hogy a kávé minden cseppje a csészében maradjon, ameddig eléri a híres “egy pötyis lelkem” Doktor urat.
– Csillagom, meg kellene innod a kávédat, ki fog hűlni!
Jutka nagyot sóhajt. Ő ne tudná, hogy ki fog hűlni? Ő, aki két gyereket nevel? Ő, aki nem azért issza hidegen a kávét, mert úgy szereti, hanem azért, mert csak így van lehetősége arra, hogy a napi koffeinadagját a szervezetébe juttassa?
– Beteggel vagyok! – feleli Jutka fásultan.
Kezei között a plasztik kártyáim ívbe feszülnek, és egy pillanatra megijedek, hogy ismét át kell élnem a borzasztó igazolványfotózást a hivatalban, hogy aztán a fotómmal feldobjanak egy-két unalmasabb horror filmet. A horrorra azonban még várni kell néhány percet. A vállam felett hátranézek, a törzsközönség már türelmetlen, néhányan idegesen dobolnak a lábukkal. Szeretnének minél előbb az “egy pötyis” Doktor úr kezei közé kerülni, és kivételesen én vagyok a nagy ráérő a rendelőben, és ez szokatlan nyugodtsággal tölt el.
– Menjen, igya meg a kávéját nyugodtan! – suttogom Darth Vader és Csőrike eltitkolt zabigyerekeként Jutkának. Szerencsére elég halk vagyok ahhoz, hogy a mögöttem türelmetlenkedő törzsközönség a fülei megnyújtásával sem hall belőlem egy kukkot sem.
Jutka zavartan néz vissza rám.
Bátorítóan mosolygok, fejemmel a kávé sejthető irányába bökök, és minden metakommunikációs jelet bevetve igyekszem biztosítani arról, hogy nem dől majd össze a világ azalatt a néhány perc alatt, ameddig ő a jól megérdemelt kávéját szürcsöli.
– De biztos? – hajol közelebb az üveghez, mire válaszként bólintok. A mosolyában benne van minden: a kávé utáni vágy, a köszönöm, az embernek lenni minden körülményben, a hála, a remény.
– Na, hát már megint hova megy? Csak nem kávészünetre? – krákogja valaki a hátam mögött. Tízig számolok, mielőtt megfordulnék, és ebben a számolásban ugyanannyi érzelem és gondolat van, mint Jutka mosolyában: a Szlovéniában magamra szedett „Ni panike!” életérzés, az egészségügyis gyerekek szívóssága és tengermély tisztelete az egészségügyben dolgozók iránt, és az “ugyan már hova sietünk”?
– A Doktor úr hívta – súgom bizalmasan, mert hangosabban nem megy. Visszhangozzák a mondatomat, mire válaszként mindenki elcsendesül. Itt-ott felhangzik még egy random diagnózis, egy csodagyógymód, egy „itt fogok ülni estig”.
– Ne aggódj Csillagom, főzök még egyet – hallatszik bentről, és én mosolygok. Mindenkinek jár öt perc kávészünet.
Forrás: Fotó / bigstockphoto.com
szelencetitkok.blogspot.hu
https://www.facebook.com/szelencetitkok/