Történetek a reggeli kávé mellé #2

Aki nem tudja, hogy mik azok az érzelmek ne menjen pszichológusnak.

Egy korábbi történetben elmeséltem már (#1), hogy harmadik éve járok pszichológia szakra, s ezalatt számos furcsaságra lettem figyelmes. A bologna rendszer bevezetése óta az egyetemnek nincs lehetősége saját felvételi rendszeren szűrni a jelentkező hallgatókat. A felvételt nyert diákokkal először már a tanórákon találkoznak. Ez lehetőséget ad arra a kellemetlen jelenségre, hogy a szakra, oda egyáltalán nem való emberek kerüljenek. Félreértés ne essék, ezzel nem ítélkezem mások felett: magamat sem tartom oda valónak. (Ennek okát egy másik bejegyzésben szeretném kifejteni)

Ahhoz, hogy valakiből jó pszichológus válhasson a lexikális tudáson kívül számtalan olyan tulajdonságra van szükség, ami elengedhetetlen a későbbi munkavégzéshez. Elismerem, hogy felnézek nagyon sok szaktársam szorgalmára, kitartására és elhivatottságára. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy nem lenne szabad a szekrénybe rejteni az önkritikát és sok színes takaró alá ágyazva megfeledkezni róla. Mindig is éreztem, hogy ez a hely nem való mindenkinek. Az elmúlt hetek sorozatos élményei döbbentettek rá, hogy akár csak idén júniusban legalább 50-en fognak úgy pszichológia szakon diplomát szerezni, hogy nincsenek tisztában azzal, hogy miket nevezünk érzelmeknek. A sajátjaikat kifejezni pedig több, mint lehetetlen számukra.

Az egyik szemináriumon esettanulmányokat hallgatunk végig, majd utána megpróbáljuk értelmezni őket, lehetséges alternatívákat boncolgatunk. Az oktató minden eset után megkért bennünket, fejezzük ki, hogy miközben a történetet hallgattuk, milyen érzések támadtak bennünk illetve, hogy egyetlen érzelmi állapottal írjuk le a történet által kiváltott reakciónkat.

Majd jött a megdöbbentő és szomorú valóság.

“Nagyon érdekes volt szerintem a történet.”

“Nekem kicsit hihetetlennek tűnik, azért ez nem biztos, hogy így történt a valóságban.”

“Szerintem a művészetterápia hasznos lenne az esetében.”

“Érdekes lenne ezt az esetet más szemszögéből is meghallgatni.”

“Szerintem imponálni próbált, ezért tartja jelentéktelennek a problémát”.

“Biztosan titkol még valamit, ez így nem áll össze”

Szegény Tanár eleinte próbálta erőltetni a feladat valódi értelmét, többször visszakérdezett, hogy Igen-igen ezt értem, de benned ez milyen érzést váltott ki? – majd a sorozatos okoskodó, semmitmondó válasz után feladta. Ami valahol nagyon szomorú. Szomorúság. Csalódottság. Ezek azok, amit belőlem kivált ez a helyzet.

Hogyan várható el valakitől, hogy páciensek érzéseit megértve segítsen, tárjon fel olyan mélységeket, melyeket maga a személy sem ismer, miközben valójában ő sem kifejezni, sem felismerni nem tudja az érzelmeket. Akitől kérek egy szál rózsát, majd kitép a földből és a kezembe nyom egy fonnyadt gazt, az ne menjen virágkötőnek.

Forrás/ Fotó: www.bigstockphoto.com