17 febr Anyuci reggeli kávéja
Zsibong a fejem. Szinte nem is emlékszem, hogy jutottam ki a konyhába. A férjem vajon már elment a munkába? Istenem most sír vagy nevet a gyerek? Megyek, megnézem. Nem. Akkor is megvárom, amíg lefő a kávé, muszáj, hogy ennyi szabad percem legyen.
– Aaaah, Ana!! –kiált odabentről a gyerkőc.
Rohanok, tudtam, tudtam, hogy egy percet sem hagyhatom egyedül, biztos, hogy levert valamit. Nem voltam felkészülve a látványra, ami fogadott. Az én egyetlen kisfiam, Áron, az ágylepedőbe belecsavarodva, fejjel lefelé lóg a franciaágyról, a párnák, paplanok szanaszét a földön.
– Másfél év. Milyen szép másfél év volt!- szalad ki a számon.
Kicsavarom a gyereket a csapdából, összeszedem utána a széthajigált párnákat, miközben ő szélsebesen robog a konyha felé. A konyha! Szaladok utána, hiszen annyira aktív az én kisfiam, hogy lehet, idő előtt kitölt magának egy kis kávét, vagy inkább kiborítja az egészet. Amíg a gyereket belegyömöszölöm az etetőszékbe, szinte félve pislantok a kávém felé, de nyugtázom magamban, hogy a reggeli italom meghitten gőzölök a tűzhelyen. Ezután elindítok egy mosást, összeszedek pár játékot a földről, megetetem Áront, kikészítem a vasalni valót, bevásárló listát is készítek fejben. Le kellene írnom, mert valószínűleg a lista tartalmának egy negyedét fogom végül megvenni, a többit pedig szépen elfelejtem, de se kedvem, se energiám nincs hozzá. Sír, istenem, most megint sír vagy nevet a gyerek? Hirtelen ránézek az órára: 7 óra 14 perc. Reggel. Reggel 7:14. Besétálok a konyhába, némán kitöltöm magamnak a kávét, ami persze már réges-rég kihűlt. Áront kiszedem az etetőszékből és megindulok vele a háló felé.
– Drágám, most leteszlek egy kicsit ide az ágyra, legyél jó kisfiú, amíg anya kicsit felébred.
Áron nyugtalanul fészkelődik az ágyon, én viszont hátradőlök és próbálom felidézni azokat a nyugodt reggeleket, amíg a fiam még nem tudott járni. Csak édesen feküdt mellettem, szuszogott a kis puha szájával és azt éreztem, hogy nálam boldogabb ember nincs a földön. Akkoriban még volt időm elköszönni a páromtól, aki 7.00 előtt indult mindig dolgozni. Azok voltak a kedvenc reggeleim, amikor mi ketten üldögéltünk a gyerekzsivajtól mentes konyhában, egy csésze kávé fölött susmorogtunk és csak a miénk volt az a sokat jelentő pár perc. Reggelente készítettem listát, nem csak úgy fejben valamit összedobtam, nem. Szépen alaposan pontról-pontra listát írtam a teendőkről, a bevásárolni valókról, megírtam a csekkeket és néhány vicces képet küldtem a barátnőimnek. Tudtam, hogy Áron még egy pár percig békésen fog szunyókálni és mire felébred, Anya már mindennel kész lesz. (Kivéve persze saját magával.) Ez az időszak is szinte egy szempillantás alatt elmúlt, most már Áron szalad, ahogy csak bír. Mire én felébredek, ő már épp túl van egy maratonra felkészítő edzésen.
De most hirtelen feleszmélek, hogy a gyerek nem hogy nem fekszik mellettem az ágyon, hanem még a szobában sincs! A nyugodt reggeleimet és a hideg kávémat hátrahagyva rohanok a kisfiam után…
Forrás / Képek: Bigstock.com