06 szept Éld át a nőiességed! Egy mozgáskorlátozott vallomása
Lehet egy mozgáskorlátozott nő nőies?
Te nem vagy nő! Súlyos szavak voltak, melyek a szívemig hatoltak. Némán meredtem magam elé, és azon gondolkodtam, hogy mit is jelent nőnek lenni. Miniszoknyát hordani? Magassarkúban járni? Sminkelni magunkat? Valóban, ha ezeket nézem, tényleg igaz rám, sosem lehettem az: mozgáskorlátozott lettem születésemkor, mely egyéb hátrányokkal indított az életben. Mégis, ahogy belenéztem a tükörbe, és egy jó erős eszpresszó mellett végig gondoltam a hátam mögötti éveket, hirtelen kihúztam magam: aki ilyet mond rám, téved, mert én még így is IGAZI, VÉRBELI NŐ vagyok!
Önsajnálat? Belenyugvás? Felejtős!
Oké, mindenki egyfajta adottságokkal indul neki a világnak, abból kell a legjobbat kihozni. A nők többsége – bár a férfiakról is elmondható ugyanez – nagy jelentőséget tulajdonít a szépségnek, testi adottságoknak. Ami tetszik nekik, kihangsúlyozzák, amiket nem szeretnek, elrejtik. Kevesen vannak olyanok, akik teljes egészében olyannak szeretik önmagukat, amilyenek. Pedig ahhoz, hogy teljes életet élhessek, arra kellett rájönnöm, hogy úgy fogadjam el magam, amilyen vagyok, akármilyen látványos is az állapotom! Én ilyen vagyok, ebből kell a legjobbat kihoznom! Nem fogok emiatt a négy fal közé ragadni és azon siránkozni, mennyire kitolt velem a Sors! Ugyanúgy kiélvezem az adott lehetőségeket, olyanokat tanulok, amik érdekelnek, barátokat szerzek, eljárok bulizni, dolgozom, majd anya leszek, mert ezt szeretném!
Nehezebb? Mihez képest!
Amikor már az én lelkivilágom helyén van, jönnek a többiek. Nem az utcán történő sajnálkozó pillantásokra gondolok, vagy a kisgyerekek érdeklődő felkiáltásaira: „anya, apa, miért megy ilyen csúnyán ez a néni? Miért van lehunyva az egyik szeme?” Ezek egyszerűek, mint a faékek, hiszen nincs más dolgom, mint elfordítani a fejem, vagy engedni az egyik fülemen be, a másikon ki. Inkább, amikor jönnek a megértő tekintetekkel egybevegyített jókívánságok, amikor már a kezemet is megragadják, és úgy mondják a szemembe: milyen nehéz is neked! Ó, hogyne! Persze vannak helyzetek, amikhez külön logisztikáznom kell, hogyan is oldjam meg; vannak dolgok, amikről teljes egészében le kell mondanom, de én még így is a szerencsésebbek közé tartozom. Nincs ételallergiám, nem kell tartanom, hogy egy felnyitott mogyorózacskó a halálomat okozza, nincs autoimmun betegségem, nem kell gyógyszereket szednem, nem jönnek rám váratlan rosszullétek. Én csak egy szemmel látok és fura, nem éppen biztonságos, de legfőképp LÁTVÁNYOS A JÁRÁSOM. Így belegondolva nem is hiányzik annyira a görkorcsolyázás, rollerezés, de még a lépcsőzés sem!
Feleség, anya, nő!
Azt vettem észre, hogy a másik nem ugyanúgy, ha nem jobban tart a társadalmi normáktól, és emiatt kevésbé mernek bevállalósak lenni. Ki szeretne egy mozgássérült lánnyal villantani a barátai előtt? Ugye, hogy senki? Mégsem bujdokoltam el, nem is fogadtam szüzességi fogadalmat: fogtam egy csésze kávét, mely energiát ad, s félre dobtam a félénkségem. és nem én lettem a meghódított, hanem én lettem a hódító. És el kezdtem megélni a nőiességem. Hiszen a nőiesség belülről fakad, amint annak éreztem magam, mások szemében is az lettem. Mert hiába adtam addig a külsőségekre, hiába bújtam szexi ruhákba, láthatatlanabb voltam, mint maga Gárdonyi. Nem azt mondom, hogy csodák csodájára hirtelen minden megváltozott, hiszen az emberek többsége továbbra is csak egy szokatlan szerzetet lát, ha rám néz, de a viselkedésemmel sikerült megláttatnom a bennem lévő nőt is, aki az évek során feleség, majd kétgyermekes anya lett.
Szerző: Viv // Beülős
Forrás / Fotó: www.bigstockphoto.com