30 máj Segítség, függő vagyok!
Kávéfüggő vagyok, 5 napja tiszta. De vajon még meddig?
Akárhogyan is fáj, be kell ismernünk, az emberiség nagy része két dologhoz ért csak igazán. Pro primó, beletrollkodni mások dolgába. Pro secundó, mindenféle függőségük folyamatos tagadásához.
Mert az emberek ilyenek. Gyengék és tagadnak, mint az ötévesek az ominózus „NEM” korszakukban. Mindig van valami, amitől függnie kell a szervezetnek. Ilyen függőség a pénz és a hatalom iránti vágy, az ingyenes netes pornó, a bódító nők és a szex iránti beteges rajongás, mindenféle drogok, na meg a pia és természetesen a túlzott koffein addikció, ami az életünkbe laposkúszásban furakszik be. Az én függőségeim közül a kávéfüggőségem a legerősebb. Most úgy döntöttem, nemzeti kávé nagyfogyasztóként, hogy leküzdőm Őt és a sóvárgásom, tiszta leszek.
Első nap
Első reggelem és napom nem volt vészes kávé nélkül. Hajtott a zsigeri bizonyítási vágy, hogy erősebb vagyok mint bárminemű másfél évtizedes kötődésem a kávéhoz. Olyasmi érzés volt ez, mint indulatból való szakítás utáni reggelen felébredni. És átgondolni az éjszakát. Tudod, hogy mi történt, és sujkolod magadban, hogy akkor is igazad van, ha nem. Úgy elment a nap, mint a piros 96-os. Lassan és döcögősen.
Második nap
Második nap reggele. Erősnek éreztem magam. Még köszönni sem voltam hajlandó a konyhapulton pihenő kávégépemnek. Pedig jófiú volt, csinálta a dolgát. Reggel hatra már be is kapcsolt és üzemmelegen várt. Ahogy kiléptem az utcára láttam, hogy a megbabonázottak álmos pofával, kezükben a kávéval, tengernyi fáradt sóhajt eregetve zombiként grasszáltak körülöttem. A gyengék a kávéba menekültek és a reménybe, hogy valaki azt mondja nekik, ”Hé’ haver! Nem kell mára több gálya, irány vissza a puha ágyba!” Legyintettem nem értve őket, hogy miért is nem tudnak szabadulni a rituális kávézástól. Ti gyengék vagytok mind, mint a kanadai dollár, én pedig Rick Grimes!
Harmadik nap
Aztán jött a nap, amit sosem feledek el. Rájöttem, hogy erőm herkulesi, kitartásom spártai, hozzáállásom pedig szimpla hétköznapi, emberi. Szerdán úgy ébredtem, mint akit Tyson gyökérkezelt. Hiába a frissítő zuhany, az sem ébresztett fel. Miközben készülődtem lopva a kávémasinára néztem. Tudtam, hogy csábító a gyors ébredés lehetősége, de kitartottam továbbra is. Egész nap csak alapjáraton pörögtem, mint Kispolszki a hátsó kertben. Hörögtem, köhögtem, de fikarcnyit sem haladtam előre. Délután a főnök behívott az irodába és közölte, hogy egész nap csak tátom a számat. Azt mondta, jót tenne egy pihenés, vagy igyak egy kávét, hogy végre a szívverésem legalább a nullát elérje. Nem sokkal később haza is értem és lepedőként estem a kanapéra végleg.
Negyedik nap
Reggel árvának éreztem magam. Belül tátongó üresség érzése nyomasztott, és magamba roskadva néztem a kávégéppel farkasszemet. Semmi erőm sem volt a naphoz, hajam kócos, pofám borostás volt. Olyan voltam, mint egy politikus. Ha nevem hallottam, egyből támadtam, tagadtam, pedig csak szóltak, hogy „Hé, srác tudod, hogy felemás zokni van rajtad?”. Éreztem végem, elfogytam, mint madártej az oviban, hiányzik a életem és az érezhető szívverésem.
Péntek
Késve ébredtem, nem volt energiám. Egy falka Duracell nyúl sem segített volna rajtam ám. Kóválygó fejjel, élettelen testtel a konyhába mentem. Számot vetettem az elmúlt napokról, és feltettem a kérdést, tudnék-e kávé nélkül éni… Na még mit nem….
Képek forrása: www.bigstockphoto.com
Szerző: Csabai Márk