14 márc Hihetetlen, mégis megtörtént!
A keze ahogy, rásimul a kezedre, jó érzéssekkel tölt el. Eszedbe jut, mikor a kávézóban a telefonját babrálta, most pedig szinte már érzed, ahogy lüktet az ereiben a vér. Vagy az pont a tiéd?
Mindketten lefagytatok. Mintha csak megállt volna az idő. Te bent állsz a rács mögött, jobb kezeddel fogod a kávésdobozt, a másikkal meg a rácsot szorítod, az izgalom hevében talán egyre jobban. Ő a rács túloldalán, mindkét kezével fogja a dobozt, csak vele együtt a kezedet is. Mintha percek telnének el így néma csendben.
Lassan felemeled a mosolygós tekinteted és kedvesen a szemébe nézel. Már ő is mosolyog.
– Köszönöm, hogy kisegített! – mondta halkan és kedvesen.
– Nincs mit, szívesen máskor is. – válaszolsz félve, de remélve talán, hogy nem ez volt az utolsó alkalom, hogy találkoztok.
– Meghálálhatom ezt Önnek?
Szavába vágsz, mert jól áll neki, hogy ilyen udvarias, de jobban szereted, ha kicsit közvetlenebb a beszélgetés.
– Nyugodtan tegezz, ha megkérhetlek.
– Köszönöm! Szóval, meghálálhatom egy reggelivel, hogy így kisegítettél? Most már van kávém is! – mosolyog.
Viharosan kavarognak a gondolataid, mert ilyen meghívást még nem hallottál, hogy valaki reggelizni hívna valakit, vagyis hallottál, de nem ilyen formában, hogy nem ismeritek egymást és akkor ez egy randi lenne, vagy mi? Az első randi egy reggeli? Na és hol? Na és pont reggel, mikor még kómásan kóvályogsz? Mit is mondj erre?
– Reggeli? Hát nem is tudom…
– Igen, holnap reggel 8-ra várlak! Itt lakok az első emeleten a 11-es szám alatt. Megfelel?
Mintha nem is adna más választási lehetőséget. Olyan határozott és kicsit meg is ijedtél, mert nem is ismered. Zavartan és félve válaszolod:
– Igen…, jó.
– Jól van, akkor reggel várlak, és még egyszer köszönöm!
Közben megszorítja a már teljesen felmelegedett kezed a köszönöm, és az öröm jeleként, majd elengedi és elindul a lépcsőház felé, de még visszaint és jó éjszakát kíván, majd eltűnik.
Nem tudod eldönteni, hogy alszol– e, vagy ébren vagy. Ez a valóság, vagy csak a képzelet? Komolyan elfogadtad a reggeli meghívását a lakására? Lassan elengeded a rácsot és becsukod magad mögött az ajtót. Teljesen elgyengültél és úgy érzed, le kellene ülnöd. Nekidőlsz homlokkal az ajtónak, a kulcsot lassan ráfordítod az ajtóra és halkan, motyogva mondogatod magadnak:
– Ezt nem hiszem el! Ez nem lehet igaz! Most mit csináljak?
Becsukod a szemed és újra átfutod a történteket. Kezd rád törni az önfeledt boldogság, az endorfin termelésed szinte őrült tempóban ugrott meg, és szíved szerint kiabálnál, énekelnél, ugrálnál és táncolnál egyszerre. Megfordulsz, ökölbe szorítod a kezed és megrázod, mintha csak győztél volna egy csatában. Bár nem tudod, hogy emlékszik–e a kávézós pillanatokra, vagy azt sem tudod, hogy mit akar pontosan, de már nem is érdekel, mert itt van ez a helyes pasi, sőt itt lakik a házban! De hogy nem vetted észre, hogy itt lakik? De most semmi nem fontos, csak az öröm, ami benned van.
Kezedbe veszed a telefonod és beállítod az ébresztődet, hogy biztos ami biztos, elkészülj. De ha már így a kezedben van, írsz a barátnődnek, hogy megoszd vele az örömöd, mert kíváncsi vagy, mit mondd erre az egész hihetetlen egyvelegre!
Ruha, ruha, ruha, mit is vegyél fel holnap reggel? Igen, egy reggelihez, talán egy reggeli randihoz? Randinak lehet nevezni ezt egyáltalán? Le kell feküdnöd időben, hogy ne legyen karikás a szemed és fáradt az arcod, de még belefér az esti romantikus film. Így bekucorodsz a tévé elé egy kis rágcsálnivalóval, de közben folyton csak rá tudsz gondolni. Hogy fogsz így elaludni???
Forrás / Fotó: Bigstock.com