30 máj Önjutalmazás? Mindenkinek jár a kávéház!
Minden héten van egy napom, amikor utolér az önjutalmazás iránti vágy, és „kirúgok” a hámból. Nem, ez nem az a cheat-day féle kirúgás, amikor egy nap alatt megeszem Etiópia éves élelmiszerellátását, ez sokkal inkább egyfajta önjutalmazás.
Ilyenkor betérek egy kávézóba, elüldögélek csendesen a kávéházi szegleten, és meglepem magam. Időnként erős feketét kortyolok, máskor egy desszertnek is beillő kávéköltemény felett mélázok az élet nagy kérdésein. Megesik azonban, hogy az önjutalmazás tékövéj formáját kell választanom (helló, állandóan rohanó Y-ok!), de alkalmazkodom ehhez a helyzethez is, hiszen ilyenkor egy papírpohárral a kezemben áldozok a kávéhedonizmus oltárán.
Mindenközben kitartóan mantrázom tudatosítom magamban, hogy az önjutalmazás jár. Nem éppen alanyi jogon, mert „roppant elfoglalt” vagyok, és nem is a menő manósági indexemet, vagy éppen az okos-olvasó-intelligens bölcsészlány képemet szeretném ilyenkor erősíteni azzal, hogy egyedül ülök a kávéházi szegleten, vagy rohanok az utcán szorosan markolva a papírpoharat, hogy el ne lopják.
Az önjutalmazás azért jár, …
… mert magammal élek együtt – ennek minden nyűgével is örömével. Jár, mert egy-egy hosszú nap után, egy „csak-legyen-meg-a-kettes” vizsga után megnyugtató leülni és csendet lopni a rohanásban. Hiába, az ember lányának szüksége van arra, hogy eltöltsön egy kis időt magával. Punktum. Csendben. Punktum. A kávés lopott időt és csendet időnként megzavarja a tejhabosító gőzölgő fütyülése, vagy a barista zengő, mély hangja. Valaki a távolban kihúz egy széket, és a székláb a parkettát karistolja. Ilyenkor a kávéházi édes neszekre figyelek, és nem figyelek arra, hogy pittyen a telefon. Bátor vagyok, kikapcsolom a wifit is, és öt-tíz-húsz percre tudatosan elzárom magam a világtól. Ez a bensőséges és intim pillanat csak kettőnkre tartozik: a kávémra, és rám. Ebben a pillanatban a kávé a lélekcsésze, a lélekbonbon, a csészébe járt léleksimi, ő a folyékony koffeines barát. A dupla karamellás latte hideg tejjel ebben a néhány percben az én Rómeóm, Ceasarom, Jim Morrisonom, és Rhett Buttlerem egyszerre, én pedig krinolinszoknyában, teátrális mimikával mímelem, hogy nem rajongok, és nem élvezem a helyzetet. Pedig még mennyire, hogy élvezem!
„Vigyáztam, elnézést!”
Mondja a pincér, és csak az évek alatt magára szedett rutinnak köszönhető, hogy a kávé a csészével együtt biztonságban eléri az asztalt, ahol néhány perccel ezelőtt megrendelték. Kizökkent a Scarlett O’Hara szerepből, a krinolinszoknya elszakad, a teátrális drámakirálynőséget elfújta a szél.
Letelt az én idő.
Viszlát a jövő héten drága Rhett!
Képek forrása: www.bigstockphoto.com
szelencetitkok.blogspot.hu
https://facebook.com/szelencetitkok